Ajánló: Hegedűs Márton - Slusszkulcs Klán (2012)

2017. január 06. - ClarkNova

Papírra nyomott, fekete-fehér rock ’n’ roll, vérdeli két dimenziós grindhouse-mozi. Egy körúti könyvesboltban belefutottunk Hegedűs Márton 2012-ben megjelent graphic novel-jébe, és ha már így adódott, tettünk vele egy próbát.dsc_2574_fhdr.jpg

Nincs is jobb dolog a karácsonyra kapott, könyvesboltba szóló ajándékutalványnál. Az ember leginkább az évnek ezen szakaszában szánja rá magát arra, hogy besétáljon a legközelebbi üzletbe, és tulajdonképpen ingyen és bérmentve jusson hozzá azokhoz a kötetekhez, melyekkel egy idő óta már szemezett, azonban valamiért mindig sajnálta rájuk kiadni a nehezen megszerzett zsetont. Valahogy így voltam személy szerint Hegedűs Márton 2012-ben, a Libri Kiadó gondozásában megjelent kötetével, a Slusszkulcs Klánnal is, amit minden egyes alkalommal átlapoztam, amikor betértem egy könyvesboltba, de mégsem vitt rá a lélek arra, hogy háromezer forintért magamévá tegyem. (Igazi Olcsójános vagyok, tudom, de jelenlegi anyagi helyzetemre nem szeretnék ezen írás keretei közt kitérni…) Legyen elég annyi, hogy a könyvutalvány csodálatos hatalmának, valamint egy ezer forintos kuponnak köszönhetően kifejezetten jutányos áron sikerült hozzájutnom a kötethez, melyet hazaérve sikerült is másfél óra alatt átnyálaznom, és az kell, mondjam hatalmasat csalódtam benne. Méghozzá kellemesen!

A szinte éjjel-nappal autójukban tartózkodó benzingőz-fanatikusok egy poszt-apokaliptikus, fiktív jövőben (vagy múltban?) összenőttek autójukkal, és többé képtelenek elhagyni a volánt. Normális ember táplálék helyett olajjal kell működésben tartaniuk az így létrejött, szörnyűséges ember-gép hibridet, aminek érdekében a szektába verődött mechanikus kentaurok nem riadnak vissza gyanútlan autósok, benzinkutak, vagy épp olajfinomítók megostromlásától és kifosztásától sem. A sztori négy egymással párhuzamosan futó, majd egyre inkább összefonódó szálból áll össze egy egésszé, és kiválóan példázza azt, milyen is lehet, ha az ember túlságosan is kiszolgáltatottá válik az őt körülvevő gépekkel és mechanikus berendezésekkel szemben.

„..és kiált millió torok, és égnek a reflektorok… a két­lá­búak napja leáldozik! Ezt a két lassú, rossz eszközt felváltja a tökéletesség jelképe, a kör örökös szim­bó­lu­má­nak meg­tes­te­sítője: a kerék! Halleluja!”

A Slusszkulcs Klán nem viszi túlzásba a dolgokat, nincs több oldalas expozíció, a szerző nem építgeti hosszú monológokon keresztül a karakterek jellemét, a történet valahogy mégis kiválóan működik, még annak ellenére is, hogy tulajdonképpen fogalmunk sincs, a Földnek melyik létező vagy fiktív pontján, milyen időben csöppentünk bele a sztoriba. A pörgős, filmszerű történet gyakorlatilag egy modern grindhouse mozi fekete-fehér képekben elmesélve. Nem magában a sztoriban és a karakterekben rejlik az erőssége, hanem abban, ahogyan elregéli az eseményeket a hétköznapi, már-már klisés, ámde egyáltalán nem unalmas karaktereken keresztül.

Hegedűs apró, ámde rendkívül humoros hangulatfestő elemekkel operál, pont olyan nüansznyi megnyilvánulásokkal, amikért az ízig-vérig hihetetlen ámde annál szórakoztatóbb B-filmeket is imádjuk. Az öntörvényű szereplők, a masszív alkoholizmus, a poénos elszólások. Szinte árad a frissen nyomott oldalakról a tömény alkohol-, dohány-, benzin-, és izzadtságszag. Mind-mind segítik abban a történetet, hogy több legyen egy átlagos, unalmas Mad Max utánzatnál, és emlékezetes darabjává avanzsáljon a magyar popkultúrának. Pont olyan, mint egy igazán szerethető grindhouse film: tisztában van azzal, hogy tulajdonképpen micsoda. Popkulturális termék, ami nem akarja megváltani a világot, azonban kiválóan él a lehetőségekkel, amik a műfaj által megadattak számára abból a célból, hogy szórakoztassa közönségét. Szerencsére nem tolja túl a dolgot, nem lép át egy bizonyos határt, és nem lesz önmaga paródiája (mint ahogyan filmek esetében a direkt-trash vonalon ez mostanában annyira dívik). És éppen ettől annyira badass, és annyira szerethető, amennyire. Ráadásul ha erősen koncentrálunk, még némi tanulságot is felfedezhetünk.

A meglehetősen sötéten lefestett ember-gép kapcsolat mellett felvetődik az olaj, mint fosszilis energiaforrás egyeduralmának kérdése, valamint a vallások kiüresedésének mechanizmusa is érzékelhetően megjelenik a Slusszkulcs Klán fekete-fehér kockáin. Az eleinte az autójukkal összenőtt emberek egy „természetes” folyamatnak köszönhetően válnak eggyé a mechanikus vázzal, a későbbiekben azonban egy önmagát kiválasztottnak nevező vallási vezető hatására egyre többen és egyre gyorsabban válnak eggyé járművükkel, egy szent köntösbe bújtatott, ámde fájdalmas, szenvedésessel teli, felgyorsított folyamatnak köszönhetően.

02.jpg

Összegezve a látottakat nekem személy szerint nagyon tetszett a sztori, mindössze egy kis vért hiányoltam, és az autójukkal összenőtt „kiválasztottak” kidolgozottabb, közelebbi ábrázolását. Egy-két helyen nagyon szívesen láttam volna részletesen kimunkált rajzokat a hideg acéllal és olajos motorral összefonódó emberi szervekről, így ugyanis számomra kissé felületes a vizuális megjelenítés. Nem egészen tiszta az sem, hol játszódik egészen pontosan a történet, hiszen létező külföldi városnevek mellett magyar vonatkozás is előkerül a sztoriban, és a forint, mint fizetőeszköz mellett az egyik kockán az autórádióban megszólaló Komár László dal (!) is arra enged következtetni, hogy a történet helyszíne, az egykori fiktív energia-nagyhatalom, Olajváros, valahol kis országunk egy kitalált pontján helyezkedhet el. A sivatagban (!?). Ezen kívül úgy érzem, a katarzis is kissé gyengére sikeredett, a szerző mintha egy picit sietett volna a történettel, és alig egy-két oldalban szerette volna lerendezni azt, ami akár egy öt-hat oldalon át kibontakozó, epikus összecsapás is lehetett volna. Nagy kár, mert ha sikerült volna kissé izgalmasabbra varázsolni a Klán tagjai és az öreg, féllábú benzinkutas, valamint a keménykötésű autószerelő közt kibontakozó harcot, akkor simán azt mondanám, hogy ez a történet tökéletes. Így szimplán csak nagyon jó, de valami azért hiányzik belőle.

Első ránézésre nem tetszettek a rajzok sem, a könyvesboltban, ahogy említettem, kissé vonakodtam is a vásárlástól, azonban pár oldal után rájöttem, hogy a fekete-fehér, legkevésbé sem túlbonyolított képkockák egészen jól illenek a történet hangulatához. Az egész olyan, mintha egy huszonöt évvel ezelőtt íródott exploitation film filctollal felskiccelt szkriptjét lapozgatnám. Kifejezetten egyedi stílus ez, és a szerző kiválóan kezeli a paneleket, melynek hatására a történet úgy suhan, mint egy ’71-es, piros Cadillac a hortobágyi nukleáris sivatag közepén. A szövegelhelyezéssel kapcsolatban egyetlen zavaró tényezőnek a képkockákon kívül elhelyezkedő, apróbb idő- és helyszínugrásokat jelölő szövegrészeket mondanám, ezeket ugyanis rengetegszer sikerült átugranom. Nem szándékosan, egyszerűen csak abból kifolyólag, hogy rendkívül apró betűvel lettek szedve és totálisan kiestek a látószögemből.

dsc_2576.JPG

Mindent összegezve a Slusszkulcs Klán egy egyszerű, ámde mozgalmas történet arról, hogyan vehetik át lassan, ámde biztosan a hatalmat a gépek és a fosszilis energiahordozók az ember felett, pláne abban az esetben, ha néhány megtébolyult és kapzsi figura, valamint kétes eszméik verejtékes munkával hozzá is járulnak ahhoz, hogy ez így történjen. A hangulat jóval ütősebb a tényleges cselekménynél, azonban ez nem gond, hiszen ebben rejlik Hegedűs Márton munkájának erőssége. Külön érdemes kiemelnünk, hogy a szerző első önálló kötetéről beszélünk, és habár korábban jelentek meg rövid képregénycsíkjai az Exit magazinban (Tex & Mex), illetve képregény-kötetet is szerkesztett már (Mátyás, a Király antológia), mindezek ellenére igen nagy teljesítménynek számít, hogy egy 180 oldalas terjedelemben megjelent, kifejezetten élvezhető, és kvázi világszínvonalú kötettel rukkolt elő debütálásként.

Hegedűs Márton a képregény műfajának magyar Tarantinoja. Ahogyan már korábban is említettem, számomra a Slusszkulcs Klán sokkal inkább egy vérbeli B-movie precízen kidolgozott storyboard-ja, mintsem minden szempontból totális precizitással kidolgozott grafikus regény, éppen ezért a közeljövőben nagyon szívesen megnéznék belőle egy ütős filmadaptációt egy vérbeli grindhouse-rajongó, fiatal rendező munkájaként. Bizonyos szempontok szerin egyértelműen az elmúlt évek egyik legjobb hazai képregénye, és ahogy különböző oldalakon olvastuk, sokak véleménye szerint egyedül a nemrégiben megjelent Kittenberger veszi fel vele a versenyt. Arról, hogy ez valóban igaz-e, reményeink szerint hamarosan értekezni fogunk.

D.G.

A bejegyzés trackback címe:

http://kep-regeny.blog.hu/api/trackback/id/tr8812104617

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.